Az épített formák kamarakiállítás megnyitója

Szuhanyik Marcell építész, kutató megnyitó beszéde

Az épített formák – modulok, struktúrák és variációk

Az emberi téralkotás története nem a kővel kezdődött, se nem fallal, vagy oszloppal. Hanem a szállal. Mielőtt falakat emeltünk volna, már tudtunk szőni. Mielőtt tereket építettünk volna, már tudtunk térviszonyokat létrehozni. És talán ez a textil legfontosabb öröksége. Nem egyszerűen anyag, hanem annak emlékezete, hogy a világ szerkezetét nem a tömörség, hanem a kapcsolódások hozzák létre.

A 19. századi német építészetelmélet egyik legnagyobb alakja, Gottfried Semper azt állította: a fal eredete valójában a szövésben keresendő. A tér első határa nem kőből készült, hanem textilből. A szőnyeg, a függöny, a fonott kerítés nem csak díszítette az ember környezetét, hanem létrehozta azt.

Ha belegondolunk, ez egészen radikális gondolat. A tér nem akkor születik, amikor felhúzzuk a falakat. Hanem akkor, amikor kapcsolatot teremtünk elemek között. Talán ezért olyan találó ennek a kiállításnak a címe.
Az épített formák.
Mert ezek az alkotások nem házakat építenek.
Hanem viszonyokat.

A természet egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy ritkán dolgozik nagy gesztusokkal.

Egy levél sem meglepően különleges önmagában. Sem egy sejt, sem a méhviasz hatszöge. A szépség abból születik, ahogyan ezek az egyszerű elemek kapcsolatba lépnek egymással. A természet nem tárgyakat készít, hanem rendszereket - a kortárs textilművészet talán ezért áll ma olyan közel ehhez a természeti és természetes gondolkodáshoz. Nem kész formákban gondolkodik. Hanem szabályokban. Modulokban. Kapcsolódásokban. Variációkban. Ez a kiállítás is erről mesél.

A huszadik század nagy textilművészei már régen elindultak ezen az úton. Anni Albers a Bauhausban felismerte, hogy a szövés nem pusztán kézműves technika, vagy alkalmazott művészet, hanem önálló gondolkodási modell. Sheila Hicks már nem felületeket készített, hanem olyan munkákat, amelyek beléptek a térbe. A fonal nála nem anyag volt, hanem térformáló erő. Magdalena Abakanowicz monumentális textilobjektumai pedig végképp felszámolták azt a régi elképzelést, hogy a textil szükségszerűen síkbeli műfaj.

A textilnek teste lett. Súlya lett. Jelenléte lett.

A ma kiállító alkotók más nyelven beszélnek, más anyagokkal dolgoznak, de ugyanazt a kérdést teszik fel:

Hogyan lesz az ismétlődésből szerkezet?

A finn építész és gondolkodó Juhani Pallasmaa azt írja A bőr szeme című könyvében, hogy a modern kultúra túlságosan a látásra épít. Miközben a világot valójában egész testünkkel érzékeljük. Egy anyaghoz már akkor kapcsolatunk alakul ki, amikor még meg sem érintettük. Látjuk a puhaságát. Elképzeljük a súlyát. Szinte érezzük a hőmérsékletét. A jó tárgyak nemcsak láthatók. Megszólítják az emlékeinket és asszociációinkat is, legyenek azok év- száz év- vagy ezer év- távlatúak. A környezetpszichológia az elmúlt évtizedekben tudományos oldalról is vizsgálja azt, amit a művészet régóta sejt.

Stephen és Rachel Kaplan Attention Restoration Theory elmélete szerint figyelmünk akkor képes megújulni, amikor olyan környezet vesz körül bennünket, amely egyszerre rendezett és gazdag. Nem teljesen kiszámítható, de nem is kaotikus.

Roger Ulrich Stress Recovery Theory kutatásai pedig azt mutatták meg, hogy bizonyos mintázatok – különösen azok, amelyek a természet szerveződési logikáját idézik – csökkentik a stresszt, és elősegítik a pszichológiai jóllétet.

Érdemes megfigyelni, hogy ezek az elméletek valójában nem a fákról vagy a virágokról szólnak. Inkább azon ismétlődő, organikus kapcsolódási mintázatokról, amelyeket az ember evolúciója során megtanult biztonságosnak és ismerősnek érzékelni. A ritmusról és komfortos ismétlődésről. A finom változatosságról, melyek ugyanazt a szerveződési logikát hordozzák, amelyet évmilliók óta olvas az emberi agy.

A biológus Edward O. Wilson ezt nevezte biophiliának. Nem egyszerűen a természet szeretetének, hanem annak a mély, velünk született kapcsolatnak, amely a természet rendjéhez köt bennünket, hogy aztán felismerjük benne önmagunk szerveződését.

Ezért gondolom, hogy ez a kiállítás nem csupán textilkiállítás. Hanem egy kiállítás a kapcsolódások természetéről.

Herényi Blanka munkái a geometrikus rend és a variáció közötti finom egyensúlyt kutatják. Kalácska Zsana moduljai szinte organikus növekedésként szerveződnek tovább. Söptei Eszter háromdimenziós szerkezetei azt mutatják meg, hogy a textil nemcsak felület lehet, hanem önálló téralkotó rendszer. Szentgyörgyi Szandra lámpái pedig újabb viszonyokat teremtenek: anyag és fény között. Mert a fény nem egyszerűen megvilágítja ezeket a formákat. Életre hívja őket.

Engedjenek meg egy személyesebb gondolatot.

A mai világban gyakran úgy beszélünk az épített környezetről, mintha azt kizárólag beton, acél és üveg alkotná. Pedig azok a terek, amelyekre később szeretettel emlékszünk, ritkán ezek miatt maradnak meg bennünk. Hanem a függönyön átszűrődő fény miatt. Egy szőnyeg tompító csendje miatt. Az anyag tapintásának emléke miatt. A puha határok miatt.

Ezek az alkotások egyfajta soft struktúrákat hoznak létre. Nem uralják a teret. Nem monumentálisak. Nem követelnek figyelmet. Hanem finoman átírják azt, ahogyan jelen vagyunk benne. És talán éppen ez a jövő egyik fontos kérdése is. Nemcsak az, hogy mit építünk. Hanem az is, hogy hogyan hat ránk az, amit építünk.

Egyetlen szálból nem lesz szövet. Egyetlen modulból nem lesz szerkezet. Egyetlen gondolatból nem lesz kultúra. A jelentés mindig a kapcsolatok és viszonyok között születik meg.

Úgy hiszem, hogy ez a kiállítás erről beszél.

Hiszen a világ legmaradandóbb szerkezetei sokszor nem a legmerevebbek. Hanem azok, amelyek képesek kapcsolódni, engedni, együtt változni.

Talán ezt tanítja nekünk a textil.

Hogy időtálló dolgok nem mindig a keménységből születnek, hanem éppen a rugalmasságból.